Bár Stonehenge sosem volt az övék, Írország szinte tele van monumentális kőkorszaki emlékekkel. Ez itt a képen a Loch Gur közelében található kőkör, Írország legnagyobb neolit kőköre. A neolit kőkör alapvetően úgy működik, mint a világgazdaság vagy az internet: sokan élnek belőle, hogy megmondják, hogyan müködik, de valójában nekik sincs több fogalmuk róla, mint a többieknek, hiszen az őskort az választja el az ókortól, hogy még senki sem jegyezte fel, mit miért csinál.

Írországban tehát van egy csomó ilyen megalit építmény, melyekről nagyjából azt lehet kikövetkeztetni, hogy a napfordulókhoz mindenképpen van köze a dolognak. Majdnem ilyen érdekes, kié a dolmen, oszlopsír, vagy kőkör. A válasz egyszerű: a gazdáé, akinek a földjén áll. Írországban meglehetősen kevés a közterület, ahogy Horváth Charlie énekelte, mindenki valakié. A vidéki országutakat nagyon gyakran szegélyezi kétoldalt másfél méter magas kőkerítés, ami már újkori kőépítmény, de elég látványosan utal a birtokviszonyokra.

A 4-5-6-x ezer éves kőcuccok tehát ott ülnek a fűben egy-egy gazda birtokán. A törvény szerint pedig az van, hogy a paraszttól nem lehet elvenni a földet, csak mert van rajta egy zsíros dolmen, viszont ő sem zárhatja el a látogatók elől. És szedhet pénzt a látogatóktól. A paraszt persze csak paraszt, tehát nem jegyszedő néni, és annyi pénz nincs az egészben, hogy felvegyen erre alkalmazottakat, így a Loch Gur-i kőkörhöz vezető út bejáratánál is csak egy becsületkassza van, felette a rozsdás felirat, ami a vonatkozó törvény pénzszedési részét idézi. Egyébként pedig általában tehenek, a gazda tehenei látogatják a leggyakrabban a kőkört, ott legelésznek az édes fűben, és a szó szoros értelmében szarnak ők a druidákra. És hogy milyen látványosság van még a kőkör mellett?

Egy Leyland 245-ös, a brit ipar egykori büszkesége, melyet 1972 - 1984-ig gyártottak. 2,5 literes négyhengeres motor, 50 lóerő, ami ma sem rossz egy jó két tonnás, 188 centis tengelytávú traktortól. A Leyland traktorok története nagyjából ugyanazzal a rövid mondattal foglalható össze, mint a brit autógyártásé: volt potenciál, jók voltak a termékek, de a szakszervezetek hathatós segítségével, és mindenféle idióta összeolvadással végül átfogóan elkúrták az egészet. 

A Leyland traktorgyár úgy indult, hogy az összeolvadó British Motor Corporation (BMC) és a Leyland Motors 1968-ban megalapította a British Leyland-et, aztán bekebelezték a világháború után alapított Nuffield Tractorst, ami egyébként a Morros Motors tulajdonosáé, Lord Nuffield-é volt. Traktorszín-fetisiszták kedvéért a Nuffieldnek is volt ám saját színe, nem is akármilyen: mákvirág-piros, de komolyan. Viszont ahogy a Leyland átvette a márkát, a Nuffield név még egy ideig létezett, de a mákvirág-színt már akkor lecserélték Leyland-kékre. Illetve Leyland-féle kéttónusú kékre. (Érik is egy nagyobb traktorszín-dolgozat.) Aztán a Leyland Tractorst megvette a Marshall Tractors, de az más egy másik történet. És nyilván arra végződik, hogy az utolsó Marshallok már csat átcímkézett Steyr traktorok voltak. És hogy mennyit dobtam a becsületkasszába: 50 centet, adómentesen.